Ellenkező irány

Elmesélem két ember történetét:

Minden ember a saját kis burkában éli meg a saját valóságait. Megteremti és megéli azt az állapotot, amitől ő jó. A jó alatt azt kell érteni, hogy amitől ő a saját gyermekkori visszajelzései alapján jó. De ezek a visszajelzések a körülötte lévő felnőttek igényeit elégítették ki.

Én akkor voltam jó, ha nem jelentettem problémát. Tehát nem mondtam el a saját érzelmi és testi szükségleteimet. Én ekkor voltam jó.

És most ugyanezt csinálom – illetve már nem – mert nem mondom el, hogy nekem mi a fontos, majd várom a környezettől a visszaigazolást, hogy „ugye én jó vagyok”, hiszen én nem jelentek gondot, mert nincsenek igényeim.

Most, felnőttként azt csinálom, amitől gyerekkoromba az a reakció jött vissza, hogy én jó vagyok. De most, felnőttként nem jön a helyeslő reakció. Hiszen mások vesznek körül, máshogyan reagálnak. Nekik más a „jó”.

Én sokáig nem értettem, hogy miért nem jön vissza az a reakció, hogy én jó vagyok. Mert én az én fogalomrendszerem szerinti jót akartam viszontlátni.

Ugyanezt csinálja a másik ember is. Neki titkolnia kellett gyerekkorában a saját vágyait, örömeit. Most is eltitkol, és várja, hogy én visszaigazoljam, hogy ő most jó. Nekem meg hazugság. Mivel nem igazolom vissza most a működését pozitívan, mert számomra az nem jóság, hanem hazugság. Így most benne is ott a kérdőjel. Hiszen ő most jó – a gyermekkori visszaigazolása szerinti fogalomrendszerben. Ha ő most jó, akkor én miért reagálok pozitívan, jelzek visszapozitívan? Talán nem is szeretem?! Nem akar ő hazudni, csak hozza a mintáját.

Látszólag egymás felé fordulva, valójában egymásnak háttal, üvöltve rohanunk az ellenkező irányba – úgy, hogy össze van kötve a bokánk.

Vászon, akril festék, 50 cm x 50 cm.