Imakör

Egy baráti beszélgetés során mesél valaki egy történetet egy nőről, akinek éppen minden viharfelhő összecsapott a feje fölött és a barátai „imádkozni” kezdtek érte. Ennek a beszélgetésnek a során hangzott el: imakör.

Ahogy elhangzott ez a szó, megfogalmazódott bennem ez a kép. Valami sötét háttér előtt állnak tűz színű „valamik” és középen van az, akiért imádkoznak. A kört alkotó – hogy is mondjam? – elemek, lények, emberek, energiagömbök, élettel feltöltött, pozitívabb rezgésű tagok, akik adnak magukból és középen van az, akinek szüksége van most arra, hogy kapjon.

A körben állók között is fut egy vékony szál, mely láncként összeköti őket. Továbbá egyesével is kapcsolódnak ahhoz, akiért imádkoznak. Ez a szál lehet szó, lehet egy dal, egy közös éneklés, de lehet néma rágondolás is.

Néha a valóságban is alakul ilyen imakör. Ám sokkal többször kél életre a képzeletekben.

Pillanatnyi helyzetünktől, lelkiállapotunktól, életünk kerekének forgásától függően állunk kint is, bent is.

Mikor kint vagyunk, az annyit jelent, hogy tudunk adni abból, amink van. Tudunk figyelni a másikra és szeretnénk, hogy neki jobb legyen. Vagyis éppen szeretetet sugárzunk felé. Tehát szeretünk. Ez jó nekünk és jó a másiknak is.

Mikor pedig bent vagyunk, az azt jelenti, hogy felvállaljuk a gyengeségünket, ki merjük mondani, hogy most nehéz és bízunk a környezetünkben, hogy támaszkodhatunk rájuk. Beállni a kör közepén bátorság, az esendőségünk felvállalása. De milyen jó ott állni! Vagy éppen összegömbölyödve zokogni. Nem szégyellni ezt. És engedni, hogy a tűz színű fonalak lassan átitassák a szürke fájdalmunkat…

30 cm átmérőjű vászon, akril festék.