Önmagába zárt világ

Egy kedves barátnőm az mondta erről a képről: „Ez egy borzasztóan szomorú kép. Hiába a sok szín, a női száj, a mellbimbó…”

A vélemény első hallásra elszomorított. (Habár, mivel mindenkire rábízom a kép értelmezését, így miért ne értelmezhetné így a néző?!)

De, hogy őszinte legyek, a vélemény bizonyos szempontból nem járt messze attól a gondolatvilágtól, melyben megszületett a kép – ugyan én a szomorú jelzőt nem aggattam rá.

A nő önmagában van zárva, sehol nem kapcsolódik a külvilághoz. Ugyan a kép roppant színpompás, de két külön egység tölti ki a vásznat. Ezt szerettem volna valahogyan megjeleníteni. Ezt sikerült, de ez számomra még nem feltétlenül szomorú.

Egy másik szemlélő úgy látta meg először a képet, hogy az megfelelő állásához képest el volt fordítva 90 fokkal balra, tehát hátán feküdt a nő. Semmit nem tudott a képről – szerencsére – és elmondta, hogy milyen szép, ahogy hullámzik a tenger, szinte mozog a kép… és ahogy a napfelkelte színei sugárzanak… Miután elmondta a saját értelmezését, elfordítottam a képet azzal a bizonyos 90 fokkal. Ekkor mondta, hogy ez nem is hullámzó tenger, hanem száj, mell, nyak…

Vászon, akril festék, 50 cm x 60 cm.